31 éves gyermektelen nőként igazán átérzem a következő témát, amelyről már régóta szerettem volna írásba önteni gondolataimat.
Az első kérdés, amit mindannyian nagyon jól ismerünk, vagy azért, mert már feltették nekünk, vagy azért, mert már feltettük valakinek: Mikor akarsz szülni? Ki fogsz futni az időből, nem gondolod?
Vegyük csak sorra, mi is a probléma ezzel a gondolattal..

Először is, mi van akkor, ha a nő már igenis szeretne szülni, de sajnos nincs hozzá meg a megfelelő férfi az életében? Másodszor, soha nem tudhatjuk, hogy esetleg a kérdezett személy mióta próbálkozik már párjával, hogy teherbe essen, de sajnos valamilyen lelki - testi probléma vár még megoldásra. Ilyenkor igen kellemesek ezek a kérdések... Harmadszor pedig mi van akkor, ha az illető nem is szeretne gyermeket?

Ahogy már említettem, 31 évesen én is sokszor megkaptam már ezt a kérdést. A legfelháborítóbb ebben az, hogy ezzel együtt elvárják tőlem, hogy valamilyen magyarázatot adjak gyermektelenségem okaira. Ezer okot fel tudnék sorolni, de úgy gondolom, hogy pont nem azokra tartozik, akik megkérdezik ezt tőlem.

Csodálatos dolog lehet egy kis léleknek életet és testet adni. Bár még nem volt benne részem, az unokaöcsém születésekor eufórikus melegség öntötte el a szívem, mikor megláttam a bepólyázott gyönyörű és tiszta kisembert.
Szeretném igen, szeretném ezt én is átélni, de még nem most. Lehet ilyet? :) És lehetne, hogy ezért ne kapjam a társadalom bírálatait?

Van egy csodálatos párom, nekem szerencsém van. De mi van azokkal a nőtársaimmal, akiknek nincs ekkora szerencséjük? Akik nem találják maguk mellé az egyszer réges régen elveszett társukat, de már szívből szeretnék megélni az anyaság összes örömét. Nekik milyen érzés lehet a környezetük folyamatos elvárásainak kereszttüzében várni, várni ...és várni a CSODÁT.

Az utolsó "kategória" az a talán kisebb csoport, akik NEM AKARNAK GYERMEKET. :) Húú...na ilyen is van. Ők imádhatják a legjobban ezt a kérdéskört. Jelen állás szerint tüzes vassal égethetnénk billogot a homlokukra bűnös gondolataik miatt. Egyébként kinek és mi köze bárki élete felett ítélkezni? Szerintem több olyan párból lesz szülő, akik ugyanígy gondolják, de inkább hagynak a nyomásnak. Ezzel sincs semmi baj, hiszen minden úgy van jól, ahogy van.

Végeredményében az egész problémakör nem lenne ilyen nehézkes, ha be mernénk vállalni a saját IGAZSÁGUNKAT. Ha nem akarnánk rejtegetni azon érzéseinket, amelyek eltérnek a "normális"-tól. Ha kimernénk lógni a sorból. Akkor talán nem is lennének kellemetlenek ezek a kérdések. Ha nem abból állna az életünk, hogy ítéleket és bűntudatot gyártunk és építünk be magunkba, másokra és mindenre, ami körbevesz, akkor talán felszabadultan léphetnénk meg életünk kisebb nagyobb lépcsőfokait. Ha azt választjuk a gyermekesség felé, ha az ellenkezőjét választjuk, akkor affelé. Sőt, lehet, hogy sokkal több baba születne meg, ha saját igazságaink szerint élnénk, és nem egy óriási nyomásként éljük meg a gyermekvállalást.

Mindenkinek kívánom, hogy hallgasson csak saját magára, csak saját belső hangjára és szikrájára a lelkében. Ne bántsuk magunkat, mert annál nagyobb méreg nincs! Fedezd fel a csodát és egyediséget magadban, így vagy jó, ahogy vagy! Nem egy gyermekkel leszel egész és jó ember, gyermek nélkül is az vagy. Egy kis angyalka pedig már csak hab a tortán!

Kedves Édesanyák, bármilyen korban is vállaltátok az anyaság csodás útját, legyetek nagyon büszkék magatokra, mert amit Ti véghez visztek, az egy tiszteletreméltó, erőtök, önzetlenségetek és kitartásotok számomra fenomenális dolog.

Ölelés: Judit