A farsangi forgatag közeledtével adta magát az új téma, amivel kapcsolatban írni szeretnék Nektek.
A középkorból származó történetek szerint a farsang elhagyhatatlan kelléke volt az álarc, és ennek többféle okot is tulajdonítanak. A játékok során különféle, legtöbbször tréfás jelenetekkel, színi darabokkal szórakoztatták
egymást az emberek, felhasználták a maszkokat arra is, hogy elűzzék a telet, hogy eljátsszák a tél és tavasz küzdelmét. Mások szerint a télűző vigasságokon mindenki olyan dolgokat művelt, amit egyébként szégyellt volna megtenni, így hogy ne derüljön fény személyükre, álarc mögé bújtatták.

Tulajdonképpen a maszk lehetőséget ad arra, hogy kicsit mások legyünk, hogy belebújhassunk egy másik "bőrbe", hogy kicsit ne önmagunk legyünk ... vagy pont, hogy végre merjünk önmagunk lenni? Itt egy jó kérdés, ki van a maszk mögött ilyenkor? Az talán nem is te vagy? (Itt most a maszk vagy álarc fogalmát értsük akár szimbolikusan, akár konkrétan is.) Szerintem igenis az is te vagy! :) Tovább kérdezek ... ezzel van valami gond? Miért rejthették már régen is maszk mögé az efféle viselkedést? Szégyellni való volt. Erkölcstelen volt. Eretnekség volt. Abban az időben biztosan égtem párszor máglyán én is :D

A szokásos farsangi jelmezeken kívül én úgy gondolom, hogy például egy illuminált állapot is lehet átvitt értelemben maszk. Hiszen mennyiszer halljuk, hogy ez és ez történt, de hát be voltam rúgva ... és ez így olyan, mintha nem is mi tettük volna. :) Talán ezért is iszunk a hétvégi buliban (jobb esetben csak ott :)), mert ezáltal valószínűleg többet engedhetünk meg magunknak azon az estén. Fogalmazok kicsit másképp, ezáltal többet fogunk megengedni magunkból, azon az estén, tovább megyek, vágyunk is erre nagyon :) Abból a részünkből, amit egy kicsit elzártabb, kicsit sötétebb szobában tartunk, rejtünk, amit józan ésszel nem mutatnánk meg ország világ előtt. Részegen viszont lehet, hiszen részegen mindenki ezt csinálja, így ez már annyira nem is ciki, égő, vagy elítélendő, ugye? Pedig amiket abban az állapotban csinálunk, az ott van bennünk teljesen józanul is, csak nem merjük szabadjára ereszteni. Nem mondom, sokszor, sok esetben, lehet jobb is. :)

A cikk írása közben nagyon sok ilyen emlék képem jött elő. A lányból, aki egy igazi visszahúzódó, mondhatni konzervatív személyiség, előjött a huncut, csábító nő. A mindig szótlan és gátlásos, helyes fiúból a szószátyár jó humorú, részeg alak. Aztán olyan is van, hogy a kedves és vicces férfiból a kötözködő és bunkó manipulátor lesz. Jellemünk és személyiségünk annyira sokrétű, aminek szerintem a világ felé egy nagyon kicsi szeletét mutatjuk meg. Minden nőben ott van konzervatív és a csalfa is! A férfiban a kedves és a bunkó is! Csak mi valamiért szeretjük magunkat általánosítani, leegyszerűsíteni, skatulyázni, fiókba rakni, kőbe vésni, hogy mi ilyenek és ilyenek vagyunk, olyanok és olyanok pedig biztos, hogy nem. Én is többször okoztam már magamnak meglepetést. A sokadik alkalomnál eldöntöttem, hogy megengedem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen éppen akarok, amit éppen a szituáció kihoz belőlem, amit éppen akkor helyesnek látok. Hiszen mind én vagyok! Kihozhatja azt düh, alkohol, kábítószer, bánat, akármi, az a sok sok "tulajdonság", az a sok sok "szerep", amit rajtam látni, az mind mind én vagyok. Nem kell már maszk, nem kell semmilyen álarc. Ezek mind a társadalom és szűkebb környezetünk felé való megfelelésünkre szolgálnak. Ha ezeket a tulajdonságainkat mind elismerjük, elfogadjuk és nem félünk tovább tőlük, akkor egy sokkal szabadabb és sokkal igazibb valakik lehetünk. Ezt igazából saját magunkért érdemes meglépnünk. A sok elfojtott részünk egy ideig pihen, aztán mocorog, ki akar törni, meg akarja mutatni magát, és mi ha szépen visszafojtjuk, tagadjuk, elrejtjük, akkor elkezd belülről marcangolni, rombolni, és egy idő után ezzel lelki vagy/és testi sérüléseket okozva mutatja meg magát. Megmutatja, mert máshogyan már nem tudja. Ismerd el, fogadd el, legyél vele jóban, hiszen biztosan hasznodra válik valamiben, valamikor.

Egy saját példa. Én nagyon sokáig bűntudatos voltam azért, ha valakihez nem túl szépen szóltam. Inkább elnyomtam magamban a véleményem, nem mertem kinyitni a szám, nem védtem meg magam, mert hát nem szeret bunkó lenni az ember lánya senkivel, hiszen én cuki vagyok. Mindenki így ismert, és én is beleraktam magam a cukifiókba, amibe nem fért bele a nagyszájúság. Aztán egy olyan élethelyzetbe kerültem, ahol olyan szintű elnyomásban hagytam magam élni, hogy egyszer csak kitört belőlem egy igazi bunkó, alpári, üvöltő Én ... kellett, szükségem volt rá, mert másképp nem tudtam szabadulni, másképp nem tudtam volna kiállni magamért. Egy ideig bűntudatom volt, hogy hát ez hogy lehet?! Ez nem is én vagyok.. mit hoznak ki belőlem ezek az emberek?! Kihozták egy olyan részemet, ami igenis én vagyok, mindig is ott volt, csak rejtegettem, és nem tudott máshogy előjönni, mint oroszláni üvöltéssel. Elkezdtem aztán ezzel megbarátkozni, kicsit szelídíteni, elfogadni, ELISMERNI, magamévá tenni úgy igazán. A személyiségem ezen része felszabadult, jól érzi magát, tudja, hogy amikor ő kell, akkor előjöhet, megmutatkozhat és segítő lehet. Kivettem magam a cukifiókból, és most már minden vagyok, csak fiókos szekrény nem :D

(Zárójelesen jegyzem meg, hogy ezzel nem arra biztatlak kedves Olvasó, hogy bármire gondolsz vagy vágysz éppen, azt meg lehet vagy kell tenni, gondolok itt például arra, hogy nem pártolom a fizikai tettlegességet vagy bármi ilyesmit! :))

Sokszor az a csodálatosságunk, amire nem is gondoltunk volna. Mi van ha az a legnagyobb csoda benned, amit a legjobban szégyellsz, amit a legjobban takargatsz mások és legfőképp magad elől?

Szeretettel: Judit